#párkapcsolat

Szerintem a mai világban ez teljesen rendben lenne.

Szerintetek mit gondolhatnak a nők most vagyok túl egy gyerek kori szerelmen 13 éves volt a párom én pedig 14 mikor megismertük egymás mondhatni szerelem volt első látásra 3 éve sikerült a közös összeköltözés.Barátnőm legfőbb problémája az volt hogy a munkához valo hozzá állásom ő sokat dolgozott énis elötte de jött egy időszak amikor nehezen találtam munkát és neki megmaradt a régi.Nem voltak nagy veszekedések szinplán annyival magyarázta hogy ő már nem szerelmes belém hanem szeret mind párom ( pasim ) stb.Tavaj ugyanezt mondta ugyanebbe az időbe akkor szét mentünk egy kis időre én munkát vállaltam kint küldöldön gondolva így könnyebb lessz majdnem minden nap kontaktoltunk viszont a mostani szakításunknál ragaszkodott ahhoz hogy ne keressük egymást napokba véletlen össze futottunk a városba mindig mikor meglát jó kedve lessz elmosolyodik de nem volt ennél több megkínált cigivel elbeszélgettünk.Kicsit rátértem a témára megkérdeztem tőle hiányzok e neki?! Erre ő azt felelte ne kérdezz hülyeségeket mert úgy is tudom a választ.Tudni illik eleinte kis szerény ragaszkodó ha rossz szó hagyta el a számat ő sírásba kezdett mindig azt mondja ő neki erősnek kell lenni meg hogy (Felnőtt ) Voltak neki ilyen szavai is amikor elment ha a szívére hallgatna itt maradna itthon velem viszont ha az eszére elköltözne haza az utóbbi nyert.Tehát elment az elején keresett mindig valami más téma miatt de már napok óta nem . Sokszor azok a szavak hagyták el a száját hogy ő már belefáradt megváltoztunk mindketten ha a sors úgy akarja egymásra fogunk találni 1 2 év múlva!!! Tapasztalt e már valaki valami hasonlót? én szeretem hiányzik és várom haza de valahogy úgy érzem nem fog meg keresni.Az elköltözés elött elmaradt a szex is

17 éves vagyok és úgy érzem majd megőrülök, amikor arra gondolok, hogy van egy srác, akivel talán összejöhetnénk, de lehet, hogy hamarosan elköltözik más városba. Egyetemre készül menni és nem tudja, hogy keresztfélévesre vagy rendes képzésre szeretne-e menni. Nem a szüleitől függ, csak tőle. Másfél hónapja sülve-főve együtt vagyunk, heti 3-4 nap találkozunk, és olyankor eléggé sok időt töltünk együtt. A hétvégéket nála vagy nálunk töltjük, és jól kijövünk egymással, sok a közös érdeklődési kör és értékrendben is egyezünk. Most érzem azt először életemben, hogy komolyan érdekel valaki, de lehetetlen a helyzet, mert neki nagy döntést kell meghoznia. Van egy egyetem a közelben, ahova nem kellene elköltöznie, de az nem annyira jó, mint a távolabbi, ahonnan viszont talán csak 3-4 hetente jönne haza. Én az iskola miatt nem tudnék utazni, maximum havonta egyszer. A távkapcsolat számára nem játszik, mert volt már benne része és még egyszer nem akar belemenni. Félelmetes számomra, hogy mennyire ki tudja vonni az érzelmi részt a döntésből, amikor a jövőjét tervezi. Én erre képtelen lennék. Ha az lenne, hogy mehetnék vele, mert egy idősek lennénk, akkor biztos vagyok benne, hogy egy kompromisszumos megoldást keresnék... de lehet, hogy erre még korai nagyon gondolni 6 hét után. Annyira nagyon egyezünk viszont, és hétvégente, amikor éjszakákig vagy akár reggelig fent maradunk, akkor egészen megváltozik a viselkedése, és olyan, mintha tényleg együtt lennénk. Reggelre viszont megkomolyodik, és telefonozik, elvan, beszél, de nem sokat, mintha bezárkózna. Nem tudom, hogy ezt a kettősséget, hova tegyem. Ennek ellenére felvillanyoz, amikor vele vagyok. Elmúlik minden gond, megnyugszom, felszabadulok, nem érzem magam feszélyezve semmitől, alig várom, hogy hozzáérjek.. Persze nem érek hozzá, hadd tegye meg minden egyes alkalommal az első lépést, mert nem tőlem függ a dolog, csak rajta áll, mit szeretne. Ezt tudatosítottam benne már hetekkel ezelőtt, mert majdnem nem találkoztunk többet egy ominózus "ki mit akar" beszélgetés után. Csak másként alakult. Mintha akkor meggondolta volna magát, és rájött, hogy látni akar, velem szeretne lenni, de mégis kivonna a képből engem, amikor a "merre továbbot" tervezi. Ez egy cseppet ilyesztő a számomra. Megijeszt, hogy van olyan jövőkép, amiben ő nincs benne, és az is megijeszt, hogy ezzel ő teljes mértékben rendben van, legalább is nap közben ezt mutatja. Szerintetek szerelmes vagyok? Mi a szerelem egyáltalán?

Egy hete halt meg a legjobb gyermekkori barátnőm férje, és nagyon szeretnék neki segíteni, de nem tudom, mit tehetnék vagy mit mondhatnék neki és a családjának egy ilyen szomorú helyzetben? Hogyan lehet feldolgozni a gyászt? Mikor múlik el az a gyomorösszeszorító fájdalom, amelyet még én is érzek, hiszen 14 éve ismerem a férjét is. Szerencsére vagy sem, de gyermekeik nem voltak, még csak 36 éves a lány. A család próbálja vígasztalni, de nem eszik, alig iszik, nem megy ki a házból, csak a férje oldalán fekszik az ágyban és szinte vegetál. Amit belé imádkoznak, a stressz miatt kijön belőle. Félek, hogy tönkremegy és legyengül annyira, hogy beteg lesz. Hogyan segíthetnék?

Egy ideje a férjemmel való viszonyom már nem a régi. Ez mindkettőnknek feltűnt, de valahogy sosem beszéltünk róla. Egy idő után gyanússá vált nekem, mennyire távolságtartó, ezért megkérdeztem, hogy mi van a dologban. Először nem akarta bevallani, de a végén mégis kiderült, hogy megcsalt. Állítása szerint egyszeri dolog volt és nagyon bánja, de azóta nem tud a szemembe nézni, annyira szégyelli magát. Azt mondtam neki, hogy megbocsátok, ha nem történik meg többször, de be kell ismernem magamnak, hogy nem tudok megbocsátani és kiheverni a dolgot. Mit tegyek?

Az utóbbi időben nagyon rosszakat szoktam álmodni, de eddig nem tulajdonítottam túlzottan nagy jelentőséget ezeknek a rémálmoknak, annak ellenére sem, hogy mindegyik valóságosnak tűnt. Egyik éjjel viszont azt álmodtam, hogy megcsalt a barátom és azóta sem tudom kiheverni ezt az érzést. Megbántva és csalódottan érzem magam, kicsit távolságtartóbb is vagyok vele, pedig nincs okom rá, hiszen csak álmodtam. Szerintetek mit jelenthet, ha álmomban megcsalt a barátom? Lehet ez egy jel, hogy a való életben is megteszi?

2 éve váltam el, szerencsére közös gyerek nincs, de életem negyede elment egy olyan kapcsolatra, aminek sok értelme nem volt és folyamatosan megtagadtam magamtól mindent, ami addig a személyiségemet jelentette. Feladtam a jövőmet, vidékre költöztem, a szakmámmal ott nem jutottam egyről a kettőre. Hiába volt jó a szociális háló és hiába éltünk jól, nem akartam tovább úgy és ott maradni és stagnálni egy langyos pocsolya szerű kapcsolatban. Azóta, hogy eljöttem, nem tudom szeretni és tisztelni magam. Hogyan szeressem meg magam újra?

Milyen jelekre figyeljek a srác részéről, hogy megtudjam, tetszem-e neki igazán? Van egy nagyon jóképű pasi a harmadévesek között, 21 vagy 22 éves lehet, én 18 éves vagyok, első éves leszek az egyetemen. Most voltunk egy előtalálkozón, ismerkedési est volt a csoporttársakkal és a gólyatábor szervezőkkel. Beszélgettem a sráccal 15 percig kb., mert kiderült, hogy ő is lovas. Azt éreztem, hogy bejövök neki, de nem vagyok benne biztos, mert visszafogott személyiség, nem nyomulós fajta, inkább az intelligens és tisztelettudó. Elvileg az ő 8 fős csapatában leszek, és már ez is érdekes, miként kerültem én abba a csoportba, mert elvileg egy másikba sorsoltak be… Hogyan tudom megállapítani, hogy tetszem-e a srácnak vagy sem?

Kellene egy jó teszt, mert nem tudom, hogy hányadán állok a barátommal. 4 hónapja vagyunk együtt, 17 évesek vagyunk mindketten és azt érzem, hogy ő még egy nagy gyerek, közben mindig ő vágja a fejemhez, hogy milyen naiv és gyerekes vagyok én. Szeretem, de nem tudom, hogy az utolsó évet a suliban vele akarom elkezdeni vagy sem, és pár ilyen rossz párkapcsolati teszt támpontot adna legalább a döntéshez.

14 éves srác vagyok és lesz egy komoly randim végre. Hanyadik randi után lehet csók szerintetek? Olyan para ez a kérdés, hogy nincs kivel megbumálni, a szüleimnek nincs köze hozzá, tesóm nincs, unokatesók kicsik, a haverok hülyék, lebénáznának, mert komolyan tetszik a csaj és nem csak szórakozni akarok, mint mások. Lehet, túl koraérett vagyok, mittomén. A csaj 15 éves, és szép is, okos is, szerény is, nem az a szoknyás köcsög fajta. Sokat beszéltünk messengeren, mert évfolyamtársam a suliban, évvesztes, most leszünk kilencedikesek és egy osztályba jarunk majd, így álltunk szóba egymással. Segített még júniusban egy témazáróra a témákat kigyűjteni töriből, én cserébe újraraktam a gépét, aztán azóta elvagyunk. Az első randi talán megvolt múlt héten, mert elhívtam görkorizni és fagyiztunk is. Jól telt, kreténkedtünk egy kört, beszélgettünk sok mindenről, ő is szeret sportolni és Netflixezni. Azt hiszem, tetszem neki, mert többször hozzá ért a vállamhoz. Szerintem, egyszer direkt esett úgy, hogy fogjam meg és segítsem fel. Szóval jól állok. Mikor csókolhatom meg, hány randinak kell eltenie?

Nem szeretném az élettörténetem leírni, mert nem tragédia, de egy éve elváltam. 34 éves nő vagyok, van egy 5 éves kisfiam. A gyerek apjával már csak haverok voltunk a végére és közös megegyezéssel randizni kezdtünk két éve, majd egy éve elváltunk, mert lettek párjaink. A legényke velem él, heti 2-3 éjt alszik az exemmel, mondhatni, közös a felelősség, de csak én vagyok az anyja. Az apja a buli, szórakozás, lazaság, de amúgy anyás. Szerencsére pont abban a korban van, hogy talán megértette, de az intenzív szülői jelenlét megvan mindkettőnk részéről, így annyira nem szomorú. A bökkenő, hogy lett mindkettőnknek pár, és szeretnénk a gyereknek bemutatni őket, mert itt az ideje. Maradandónak néznek ki az illetők részemről és az apuka részéről egyaránt. Szerintetek hogyan kellene az új párt a gyereknek bemutatni?

Nem tudom, hogy kepes leszek-e valaha szeretni szerelemmel. Milyen érzés a szerelem? És milyen, ha viszonzatlan? Egyszerűen képtelen vagyok vagy talán nem is akarom az érzést még egyszer az életembe, de nem is jön magától. Olyan üres vagyok, amikor egyedül vagyok, pedig lenne kit szeretni. A lelkem viszont simán csak érzéketlen. Túl vagyok egy 9 éves kapcsolaton. Szerencsére nincs gyerek, fiatal vagyok aránylag, 32 éves. Szerelmes voltam, de folyamatosan csalódtam és elégedetlen voltam, ezért léptem ki. Ennek 7 hónapja, de meg mindig semmi, semmi romantikus érzelem, csak ha több napot vagyok együtt valakivel. Ha njncs mellettem az illető, semmit nem érzek. Talán a magányt, de arra van két macskám. Két férfi van az életemben, pár hónapja mindkettő párhuzamosan. Egyik régebb óta, ő csupa vidám, mellette nem kell megfeszülni, lazaság van, de vannak vele problémáim, nem sorolnám, viszont olyan dolgok, amik szerintem nagy vonalakban megbeszélhetőek, megoldhatóak. Egyfolytában elfoglalt, de hátha ez változik. Túl hamar jött vele szóba minden, aztán hirtelen csak a munka és a munkáról való beszéd töltötte ki a hétköznapokat, valahogy elszunnyadt a láng felé, aztán újraéledt, de nem érzem, hogy mindig vele szeretnék lenni, ha nem vagyunk együtt, úgy is jó. A másik srác inspirálóbb, elgondolkoztató teremtés, tetszik is, tartalmasak is az együttlétek, mégsincs ott az az erzés, hogy szeretnék még többet vele lenni, ha éppen nem találkozunk. Ez az ismeretség pár hetes, mégis, mikor találkozunk, mintha vele el tudnám képzelni a jövőt. Aztán itthon, egyedül, nem annyira érdekel a dolog. Mindkét fiú szeret a maga módján és hosszú távra terveznek. Én nem tudok lemondani egyikről sem a másik javára, mert mindkét jellemben van valami, ami illik hozzám, de semelyiket nem érzem teljes mértékben passzolónak. Amikor az egyikel vagyok, a másik nem hiányzik, bűntudatom nincs, csak kezdek belefáradni abba, hogy nem vagyok képes érezni semmit, amikor egyedül vagyok. Ezt pedi csalókának érzem, hogy csak akkor vagyok érzelmes, ha valamelyikkel vagyok, de akkor is affelé, amelyik épp ott van mellettem. Nem értem.

Nem volt könnyű az elmült pár nap, de érzem, hogy tétova vagyok. Szerintetek, hogyan viselkedjünk szakítás után? Mit illik és mit nem, mi segít, mi gátol a feldolgozásban?

Fiatal vagyok még, 22 éves. Mindenki azt hajtogatja, hogy előttem az élet és akad más, jobb, szebb, stb. Unom ezt a dumát, mert nekem csak az ex kell, szerelmes vagyok belé. Azért mentünk szét, mert azt mondta, hogy sok a hét év korkülönbség és nem motiválom semmire. Erre hogyan reagáljak? Mit csináljak, hogy visszaszerezzem a párom?

Szerintetek hogyan éljünk túl egy válást? 32 éves nő vagyok. Sok éves kapcsolaton vagyok túl, aminek a végére másfél év házas élet is jutott, de már nem volt értelme a papírnak sem. Összeházasodtunk, mert azt hittük, az majd közelebb hoz minket egymáshoz és mentjük, ami menthető. Nem így lett. Két nagyon különböző ember vagyunk más-más inspirációkkal, vágyakkal, célokkal és világképpel. A szeretetnyelvünk is más. Erre a kapcsolatra rátettünk mindent, olyan volt az eleje, mint egy nyári zápor, veszedelmes, frissítő, elsodró, majd elcsendesedett minden és beállt a kánikula, aztán a langyos, majd hideg idő és lassanként bennem kiégett minden. A házasság jött ekkor, ami 1-2 hónapra feldobta a hangulatot, mert újdonságnak számított, és a kakodalom is fergeteges bulinak sikerült, mindenki jól érezte magát. Tényleg életünk legnagyobb partija volt, ami rólunk szólt a szeretteink körében, de ez nem elég. Ennek nem hét év után és egy pánikszerű gombnyomásra kellett megtörténnie. Majdnem kilenc évem ment rá erre a történetre, amit persze nem bántam meg, de még mindig szenvedek a hiányától, hiszen megszoktam, a részemmé vált. Azt hittem nagyon sokáig, hogy Ő a nagy Ő, aztán kiderült, hogy nem. Szerintem ő is azt hitte rólam, de kölcsönösen csalódtunk eleget, hogy ebbe beletörődjünk és belehúljünk mindketten. Közben én elvesztettem a kedvenc állásom az eddigiek közül. Végre vegyészként tevékenykedhettem egy gyógyszeripari cégnél, aztán hirtelen leépítés következett be az év legelején, és ajánlottak egy fél állást, azt is csökkentett bérért... A helyünkre fiatalokat vettek fel, támogatásért és kicsi bérrel. Ez annyira megvágott, hogy elkezdtem gondolkozni és észrevettem mindazon nézeteltéréseket és hiányosságokat a párkapcsolat területén, amelyek mellett évekig nem tudtam elmenni, majd beletörődtem és munkába öltem a szabadidőt is. Így jöttem rá, hogy ezt el kell engedni addig, ameddig még nincs gyerek. Itt állok most 32 évesen család, pár és minden nélkül, albérletben lakom, nem a szakmámban dolgozom, és van egy kutyám. A depresszió és a gyász érzése kerülget felváltva. Remélem, hogy van kiút. Hogyan kell túlélni egy válást szerintetek?

Ha nem: miért nem? Mezítlábasan miért jobb, úgy szebb?

Hét éves kapcsolaton vagyok túl és majdnem férjhez mentem, 3 hónapon múlt. Fél éve döntöttem úgy, hogy vége, nagyon hosszú szakítási időszak után. Többször próbáltuk megbeszélni a dolgokat, az utolsó hat hétben 10 alkalommal mondtuk ki, hogy vége, mert sehogy nem tudtunk kompromisszumra jutni. Részemről folyamatos, egyre nagyobb csalódás volt végig a kapcsolat, de nem nagyon vettem észre, csak azon, hogy ugyanaz miatt vitatkozom. Nem mentünk sehova kettesben, nem voltak szinte közös élményeink, csak a barátokkal vagy a családdal, illetve a szeretetnyelvünk más volt és a fizikai része is nagyon kevés volt. Sajnos, hogy felgyűlt bennem a sok minden, pedig már megvolt az áhított lánykérés... de azelőtt tettek ki a kedvenc munkahelyemről rajtam kívülálló okok miatt, és megzuhant a kedvem. Otthon ültem, munkát kerestem és jutott idő gondolkozni, újra észrevenni a folyamatos problémákat és felismerni, hogy 7 éve nekem folyamatosan ugyanaz a bajom és csak pár hétig változik a dolog jobb irányba, ha felhozom. Csalódtam, mert életem nagy szerelméről volt szó, de nem úgy alakult a kapcsolatunk és a személyiségeink, hogy együtt tudjuk leélni az életünket. Ő megszokta és belekényelmesedett, én pedig nem tudtam sehogy sem motiválni. Más irányba fejlődtünk az évek alatt. Részemről némileg megmaradtak az érzelmek, a vágy, de ő már nem vágyott, nem lángolt és elmúlt a szerelme. Amikor ezt felismertem, akkor rájöttem, hogy lépni kell. Eljöttem fél éve, de minden nap gondolok rá, vele álmodok. Még pszichológussal is beszéltem a szakítás vagy válás gyászának lépcsőiről és arról, hogy kell feldolgozni egy szakítást ilyen hosszú és mély kapcsolat után. Nem segített sokat. Talán napról napra jobb a helyzet, de türelmetlen vagyok. Szeretnék túllépni a lelkiismeretfurdaláson és a hiányán. Meddig tart ez?

16 éves fiú vagyok

Sziasztok! Eddig én nem nagyon hittem ebbe a jófiú-rosszfiú dologba, mert szerintem nem ezen alapszik, hogy ki kihez húz, vagy ki kibe szeret bele. 21 éves vagyok, egyetemista és nekem a szüleim szerencsére nagyon jó értékeket adtak át. Maximálisan tisztelem a nőket, hiszek az udvariasságban, a kedvességben. Középiskolában volt egy barátnőm, de az csak olyan diákszerelem volt, érettségi után vége is lett. Azóta nem volt időm a szerelemmel foglalkozni, Egészen addig ameddig meg nem ismertem egy lányt. (Az egyik családi barátunk unokahúga) Sok jót hallottam róla előtte is, de amikor egy ilyen nagyobb családi összejövetelen megismertem, szinte megfogott azonnal. Mosolygós, kedves, nagyon okos, és gyönyörű. Sokat beszélgettünk, nekem úgy tűnt, hogy jól kijövünk. Még aznap este számot is cseréltünk, és később beszéltünk telefonon, elhívtam egy kávéra. Igent mondott, én meg örültem mint majom a farkának hiszen ez azt jelentette, hogy ő is szimpatizál velem és esetleg kialakulhat majd a későbbiekben valami közöttünk. Aztán nekem vizsgáim voltak, ő dolgozott így kicsit csúsztak a dolgok, de közben végig beszélgettünk messengeren és egyre jobban megszerettem, már nagyon vártam a találkozót, csak mivel nem egy városban élünk, így nehezebb volt megoldani. úgy alakult, hogy egy hónappal ezelőtt tudtam ismét hazamenni a szüleimhez és akkor tartottunk megint egy olyan családi-baráti összejövetelt, ahova jött a lány is. Már vártam hogy újra láthassam, valamikorra utána terveztem a kettesben találkozást is, de sajnos nem egyedül jött. Egy pasival aki lehetett vagy 25. Magas kigyúrt, kivarrt és sütött róla hogy az az igazi bunkó, aki nem tisztel senkit, és semmit maga körül. Aki manipulál, játszik. Nem tudtam leplezni mennyire meglepődtem, mert nekem a lány egy szóval sem említette hogy közben lett barátja (de még milyen) mégis beszélgetett velem, és a kávézásban is benne volt. Egész este nézhettem őket, ahogy együtt vannak de aztán amikor alkalmam nyilt rá félrehívtam és rákérdeztem, hogy ez most tulajdonképpen mi. Aztán közölte, hogy én értettem félre, ő barátságnál többet soha nem gondolt a kapcsolatunkba, mert kedves vagyok, aranyos de nem az esete. Inkább kell neki ez a "sötét" fazon, akinek mint később kiderült azért van híre a városban. Büntetett előélet, stb.... Itt volt az a pont, ahol teljesen összezavarodtam. Miért jobb egy ilyen csávó? Akivel bizonytalan minden, aki bűnöző, aki rossz. És véletlenül sem azt mondom, hogy tökéletes vagyok, fényezni sem akarom magamat, de hiszem, hogy én sokkal többet tudnék neki nyújtani. Mert tudok tisztelni, nem verem át, és képes vagyok biztonságot nyújtani azzal, hogy nem kell félni, melyik pillanatban csukják rám a börtönnek az ajtaját. Mégis ő kell neki. Hetekig őrlődtem, kerestem a lehetséges okokat, de egyszerűen nem értem. Miért jobb a bizonytalan rossz, mint a biztos jó?

Kedves tagok, eszembe jutott egy remek téma, amire valóban kíváncsi vagyok, ezért szeretném ha átrágnánk. A 21. században szerintetek fontos jel, ha egy lány nem tud nokedlit szaggatni? Egy ilyen kapcsolatba belevágjon az ember?   Köszönöm az építő jellegű hozzászólásokat!