Egy hete halt meg a legjobb gyermekkori barátnőm férje, és nagyon szeretnék neki segíteni, de nem tudom, mit tehetnék vagy mit mondhatnék neki és a családjának egy ilyen szomorú helyzetben? Hogyan lehet feldolgozni a gyászt? Mikor múlik el az a gyomorösszeszorító fájdalom, amelyet még én is érzek, hiszen 14 éve ismerem a férjét is. Szerencsére vagy sem, de gyermekeik nem voltak, még csak 36 éves a lány. A család próbálja vígasztalni, de nem eszik, alig iszik, nem megy ki a házból, csak a férje oldalán fekszik az ágyban és szinte vegetál. Amit belé imádkoznak, a stressz miatt kijön belőle. Félek, hogy tönkremegy és legyengül annyira, hogy beteg lesz. Hogyan segíthetnék?

Szerintetek hogyan éljünk túl egy válást? 32 éves nő vagyok. Sok éves kapcsolaton vagyok túl, aminek a végére másfél év házas élet is jutott, de már nem volt értelme a papírnak sem. Összeházasodtunk, mert azt hittük, az majd közelebb hoz minket egymáshoz és mentjük, ami menthető. Nem így lett. Két nagyon különböző ember vagyunk más-más inspirációkkal, vágyakkal, célokkal és világképpel. A szeretetnyelvünk is más. Erre a kapcsolatra rátettünk mindent, olyan volt az eleje, mint egy nyári zápor, veszedelmes, frissítő, elsodró, majd elcsendesedett minden és beállt a kánikula, aztán a langyos, majd hideg idő és lassanként bennem kiégett minden. A házasság jött ekkor, ami 1-2 hónapra feldobta a hangulatot, mert újdonságnak számított, és a kakodalom is fergeteges bulinak sikerült, mindenki jól érezte magát. Tényleg életünk legnagyobb partija volt, ami rólunk szólt a szeretteink körében, de ez nem elég. Ennek nem hét év után és egy pánikszerű gombnyomásra kellett megtörténnie. Majdnem kilenc évem ment rá erre a történetre, amit persze nem bántam meg, de még mindig szenvedek a hiányától, hiszen megszoktam, a részemmé vált. Azt hittem nagyon sokáig, hogy Ő a nagy Ő, aztán kiderült, hogy nem. Szerintem ő is azt hitte rólam, de kölcsönösen csalódtunk eleget, hogy ebbe beletörődjünk és belehúljünk mindketten. Közben én elvesztettem a kedvenc állásom az eddigiek közül. Végre vegyészként tevékenykedhettem egy gyógyszeripari cégnél, aztán hirtelen leépítés következett be az év legelején, és ajánlottak egy fél állást, azt is csökkentett bérért... A helyünkre fiatalokat vettek fel, támogatásért és kicsi bérrel. Ez annyira megvágott, hogy elkezdtem gondolkozni és észrevettem mindazon nézeteltéréseket és hiányosságokat a párkapcsolat területén, amelyek mellett évekig nem tudtam elmenni, majd beletörődtem és munkába öltem a szabadidőt is. Így jöttem rá, hogy ezt el kell engedni addig, ameddig még nincs gyerek. Itt állok most 32 évesen család, pár és minden nélkül, albérletben lakom, nem a szakmámban dolgozom, és van egy kutyám. A depresszió és a gyász érzése kerülget felváltva. Remélem, hogy van kiút. Hogyan kell túlélni egy válást szerintetek?

Hét éves kapcsolaton vagyok túl és majdnem férjhez mentem, 3 hónapon múlt. Fél éve döntöttem úgy, hogy vége, nagyon hosszú szakítási időszak után. Többször próbáltuk megbeszélni a dolgokat, az utolsó hat hétben 10 alkalommal mondtuk ki, hogy vége, mert sehogy nem tudtunk kompromisszumra jutni. Részemről folyamatos, egyre nagyobb csalódás volt végig a kapcsolat, de nem nagyon vettem észre, csak azon, hogy ugyanaz miatt vitatkozom. Nem mentünk sehova kettesben, nem voltak szinte közös élményeink, csak a barátokkal vagy a családdal, illetve a szeretetnyelvünk más volt és a fizikai része is nagyon kevés volt. Sajnos, hogy felgyűlt bennem a sok minden, pedig már megvolt az áhított lánykérés... de azelőtt tettek ki a kedvenc munkahelyemről rajtam kívülálló okok miatt, és megzuhant a kedvem. Otthon ültem, munkát kerestem és jutott idő gondolkozni, újra észrevenni a folyamatos problémákat és felismerni, hogy 7 éve nekem folyamatosan ugyanaz a bajom és csak pár hétig változik a dolog jobb irányba, ha felhozom. Csalódtam, mert életem nagy szerelméről volt szó, de nem úgy alakult a kapcsolatunk és a személyiségeink, hogy együtt tudjuk leélni az életünket. Ő megszokta és belekényelmesedett, én pedig nem tudtam sehogy sem motiválni. Más irányba fejlődtünk az évek alatt. Részemről némileg megmaradtak az érzelmek, a vágy, de ő már nem vágyott, nem lángolt és elmúlt a szerelme. Amikor ezt felismertem, akkor rájöttem, hogy lépni kell. Eljöttem fél éve, de minden nap gondolok rá, vele álmodok. Még pszichológussal is beszéltem a szakítás vagy válás gyászának lépcsőiről és arról, hogy kell feldolgozni egy szakítást ilyen hosszú és mély kapcsolat után. Nem segített sokat. Talán napról napra jobb a helyzet, de türelmetlen vagyok. Szeretnék túllépni a lelkiismeretfurdaláson és a hiányán. Meddig tart ez?